Kelet-Törökországban járunk, Kurdisztánban.
Van városából korán reggel indultunk, az iráni határ mellé egy kis faluba, ahol a helyi általános iskolát látogattuk meg, majd vendégeskedtünk Ibrahim bácsi házában.
Az úton a buszból nézve a vöröses-barna, kissé kopár táj tárult elénk hegyekkel. Néha egy –egy csomóban szegényes, kocka alakú vályogházak, és számtalan félig elkészült épület.
Az építkezési kultúra a Ny-Európaitól merőben különböző. Elkezdik építeni a házat egy kis pénzből, majd ha elfogyott, leáll az építkezés, egy-két év múlva, ha sikerült félretenni egy kicsit, akkor újraindul. A török adózási politika is segíti a befejezetlenséget, ugyanis, amíg nincs kész, addig nem kell fizetni házadót. A hegyeken hollywood-i mintára rajzolt feliratokat láttunk, mint: „Milyen boldog is vagyok, hogy töröknek születtem”, vagy, hogy „Törökország a törököké”. Ez az egyik erőszakos módja a kemalista nacionalista ideológia elterjesztésének a kurdok lakta térségben.
Az ország egyik legszegényebb régiójában járunk, az egyik jövedelemszerzési lehetőség a benzin és teacsempészet Iránból, ahol az üzemanyag teljes mértékben államilag támogatott.
A hegyen keresztül hozzák át szamáron, gyakran kitéve a kurd szabadságharcosok és a török faluőrség kereszttüzének.
Később ellátogatunk Ibrahim bácsihoz, aki szintén ebből él.
De előbb megállunk a helyi általános iskolában, ahol a kurd gyerekek oktatása zajlik. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen lehetőségiek vannak a falubeli gyerekeknek, mi változott 2002, az AKP (Igazság és fejlődés pártja) kormányra kerülése óta?
A fogadásunkra a teljes tanári kar készenlétben volt. A gyerekek már messziről integettek a közeledő busznak. A fiúk egyszerű kék öltönyben, a lányok kockás szoknyában. A frissen odahelyezett török-angol tanárnő jött a segítségünkre.
Ami elsőre feltűnt, hogy a gyerekek alacsony növésűek, és rengeteg ránc van a szemük alatt és az arcbőrük 8 éves korukra cserzett. A tekintetük komoly és mély. Elsőre ijesztő látvány. Talán a hegyi klíma, talán az alultápláltság teszi.
Az iskola az iráni határtól félórányira van. A tömegközlekedés, nehézkes. Ritkán járnak buszok Vanból, a közeli nagyvárosból, így a tanárok munkanapja a várakozással gyakran hosszabbodik. A tanári kar nagy része török és az ország különböző részeiből helyezték ide őket. Adanából, Anatóliából, a fekete-tengeri régióból, Ankarából.
475 diákra 18 tanár jut, plusz az igazgató.
Az oktatás 8.30-kor kezdődik azzal, hogy hangosan felolvassák a minden osztályterem falára a Mustafa Kemal Atatürk (a modern Törökország alapítója) portré mellé kihelyezett kemalista vers első két verszakát, mely az 1. vh. után íródott.
A hagyományos tárgyak mellett tanulnak vallási tárgyat is, ami lefedi az Alevi (Siíta Iszlámot), Iszlámot, Judaizmust, Keresztényéget. Az oktatás 2007 végéig nagyjából abból állt, hogy a Koránt magolják arabul, ami igencsak nehézkes a török, kurd, örmény anyanyelvűeknek.
Az Alevi vallási irányzatot 11 millióan követik Törökországban, ahol a többség Sunnita Iszlám vallású. 2007 októbere előtt nem volt része a vallási oktatásnak az Alevi. Miután egy szülő feljelentette a török oktatási minisztériumot az Emberi Jogok Európai Bíróságánál, mert nem akarta tovább a Sunnita Iszlámra orientált vallási oktatást a lányának, és ez fájó pont volt az EU kapuján oly régóta kopogtató Törökországnak, kénytelen kelletlen belevették az oktatásba.
Az oktatás nyelve török. A tanárok csak törökül tudnak. Ez az első évfolyamokban nagy nehézség a kurd anyanyelvű gyerekeknek. A kurd nyelvoktatás a kormány reformjának része, de csak néhány egyetemen lehet kurd nyelvi tárgyat választani 2009-től. Még nagyon messze vannak attól, hogy az alapoktatás része legyen.
A gyerekeknek az iskola után nincs vége a kötelezettségeknek. Legtöbbjüknek segíteni kell a szüleiknek a megélhetésben. A fiúk gyakran pásztorkodnak, a lányok a háztartásban segítenek. Minthogy az oktatás, a tankönyvek, az egyenruha, a napi egy hideg ebéd ingyenesek a gyermekek részére, a legnagyobb nehézség a szülőknek a munkaerő kiesése a családi jövedelemszerzésből. Így a térségből csak 10% jut tovább középiskolába. 2002 előtt ez csak 2-3% volt. A többiek dolgoznak a faluban, vagy szezonális munkát vállalnak a Ny-i országrészben.
A Kormány próbál változtatni a helyzeten, ezért havi ellátmányt fizet minden egyes gyermek után a szülőknek, hogy pótolja a kieső munkás kezet. A lányok után 24, a fiúk után 16 Török lírát fizet, ezzel is támogatva a nők oktatását.
Az iskola után ellátogattunk az egyik falubéli házába. Először nem voltam biztos benne, hogy egy lakóházba lépek-e be, ugyanis kívülről egy vályogkockát láttam, színével teljesen beolvadva a sárgás kopár hegyvidéki tájba. Odabent viszont hangulatos kályhameleg otthon fogadott, sok-sok színes szönyeggel, tágas konyhával, fürdőszobával, és az elmaradhatatlan chai (helyi, nem csempészett tea), és extrán édes sütemény. Ibrahim bácsinál jártunk, akinek 5 gyermeket nevel, 4 lányt, és egy fiút. A látható szegénység ellenére nagy harmónia, és bölcsesség sugárzik lényéből, és környezetéből. Felesége, aki egyben unokatestvére is 12 éves volt, amikor megházasodtak. A család nem nézte jó szemmel, de nagy volt a szerelem.
Régebben nem volt ritka a korai házasság, ma természetesen törvény tiltja a polgári esküvőt 18 év alatt, de azért a tradíciók még erősek, és előfordul a korai házasság az Imam által. Az iskolában a tanárok említették, hogy minden esetben megpróbálják lebeszélni a szülőket a lányuk "eladásáról" és bátorítani a taníttatásra őket.
A környéken elterjedt megélhetési forma a csempészet tea, kávé, benzin Iránból. Ibrahim bácsi és a fia is ebből élt, ami igencsak veszélyes, ha nem alkuszol meg a határőrökkel, egyszerűen lelőnek. Az alku tárgya haszonállat általában.
Miután egyre kockázatosabbnak tartotta Ibrahim, elküldte a fiát Isztambulba dolgozni.
Három gyermekét is taníttatja az ötből, ami nem kis teljesítmény a környéken. Nem akarja, hogy a gyermekei itt maradjanak. A 14 éves forma lányát kérdeztem mi az álma? Isztambult látni, felelte.
Folyt köv.